Néha elfelejtem milyen szomorú is tudok lenni, ha csalódás ér. Elfelejtem és újra belesétálok a saját csapdáimba. Az ember direkt van ilyen selejtes módon összerakva? Mintha az agy szándékosan szelektálná a fájdalmas, ám kézenfekvő információkat. Hiába mentjük el egy életre nagy pirosan villogó figyelmeztetésként: Ne tedd! Valamiért újra megtesszük.
Hinni szeretném, hogy egyszer észhez térek és egyszer a tévedésem nem hoz magával szomorú következményeket. Szeretnék bízni abban, hogy van tovább és, hogy nekem is jár a boldogság. Talán túl erősen kapaszkodok, talán túlságosan a felületesség az, ami magához láncol. Mégis...valakinek lesz elég ereje, hogy megtanítson szeretni.
Reménykedni már tudok, csalódni is. Most valami változásra vágyom.
2010. március 25., csütörtök
2010. február 7., vasárnap
hogy kérni foglak. hogy hiába kérlek.
Minden, ami az egyik pillanatban még boldogsággal tölt el, a másodperc egy apró töredéke alatt válik semmivé. Örülök, örülsz. Aztán a döntések elsodornak és nem marad a közös boldogságból semmi.
Vagy velem legyél, vagy mással. De egyszerre a kettővel ne. Boldog pedig magad miatt legyél, ne másokért.

2010. január 31., vasárnap
a szerelem nem talán dolog
Elfelejteni? Olyan nincs, mindig van, ami hirtelen emlékeztet arra, aki voltál. Szembe nézni magaddal azonban sokkal nehezebb, mint elfelejtkezni önmagadról.
Ilyen ez: menekülhetsz, de előbb utóbb utoléred saját magad. Hiszen azért mégis csak egy testen osztoztok. Vagy te esetleg nem így gondolod?

2010. január 27., szerda
beszélj velem
U.I. egy régi ismerősnek
Nem mondasz semmit. Bezárkózol és észre sem veszed, hogy ezzel megfojtasz. Köszönöm szépen. Éppen elég az, amikor magamat kínzom.
Már belefáradtam abba, hogy mindent ki kell belőled könyörögni. Egyszerűen csak most jött el az idő, hogy végre felálljak büszkén és azt mondjam: Elég!
Ha majd úgy érzed meg akarod beszélni velem, akkor szólj. Addig is: ég veled!

2010. január 21., csütörtök
én?
Tudnék talán mást akarni? Megtörténik, elmúlik... És mi marad? A lyukakon kívül, melyek szépen lassan beterítik a szívem. Összeforranak majd?
Lehet-e ellent mondani annak, amit a szíved dobog bele a lelkedbe? Mondhatsz-e nemet a vonzásnak, ami szinte átveszi az irányítást feletted?
Ha nem... akkor én feladom.

2010. január 19., kedd
néha
Elmenni a jelen mellett. Lehetséges ez? Hátrafordulsz és azt hiszed visszafelé nézel, pedig csak a jelened pocsékolod. Ugyan már... Értelmetlen lenne az emlékezés?
Vitatkozok önmagammal és közben azon merengek, hogy a döntések nem születnek meg maguktól. Nos, akkor hol van, aki meghozza helyettem őket?
Én már nem akarok... csak szeretnék.

2010. január 18., hétfő
pótlás?
Utolsó bejegyzés 2008. Nos azóta eltelt egy kevés idő... Évek? Mintha, csak napok lennének.
Érettségi, egy fantasztikus nyár, egyetem. Sok-sok történet és üres lapok.
Mi tegyek, ha nincs se erőm, se időm leírni? Azt hiszem, nem fogom pocsékolni most sem a helyet, hogy pótoljak.
Inkább csak: folytatása következik...
Belenézek a tükörbe, és néha megijedek attól, aki visszanéz rám. Miért olyan szomorúak a szemei? Mi történt, hogy nem tud őszintén mosolyogni? És ami a legrosszabb: miért hasonlít annyira rám?
Nem panasz. Válaszra váró kérdéshalmaz. Ötletek?

2008. október 20., hétfő
firka, mindegy
Most sírok...
Mert nem kellek senkinek. Ez nem kiábrándító, csak újra a régi nóta. Nem is fáj már, mert megszoktam, hogy nem kellek senkinek.
Az fáj, hogy nekem szükségem van másokra. Nem azért, mert nem szeretek egyedül lenni. Hanem, mert annyival jobb másokkal együtt lenni. Már maga a szó is sokkal jobb: együtt. Szebb, mint az egyedül. Csak nem értem, hogy amikor boldog vagyok a bőrömbe, akkor magamon kívül miért nem vagyok jó senkinek sem...

2008. szeptember 8., hétfő
Vége van a nyárnak...
Amikor minden darabokra akar hullani, mindig akkor jön valami, ami még nagyobbat üt. Igazságtalan az egész. Vége van a nyárnak és rá kell ébrednem szépen lassan, hogy az iskolát komolyabban kell vennem, mint eddig bármikor máskor.
A nyár fantasztikus volt. Sosem volt még ilyen jó. Nem azért, mert más volt mint a többi. Hanem, mert végre éltem.
Sok embert megismertem. Sok embert megszerettem. De valami sosem változik: minden elmúlik.
Elmúltak a szép napok, a hosszú esték, a jó idő.
Az iskola más. Valahogy idegen. A nyarat akarom. Újra, újra és újra. De bele kell törődni, hogy mindennek vége lesz egyszer. Remélem azonban, hogy ez nem igaz.
Keleti:
Ha azt mondom, hogy: Az élet szép, csak szemét, akkor nagyon igazam van. Legalábbis így érzem.
.::Viziló::.

2008. április 10., csütörtök
A szerelem az alattomos kígyó
Mindent tönkretesz, persze nem akkor, amikor én érzem, hanem mikor más. Olyan, aki fontos nekem. Mert elveszítem. Elveszi tõlem az, aki iránt érzi.
Megváltoznak a dolgok és a képek másként festenek. Eltorzulnak és már nem úgy lát engem, mint régen. Ellenségnek lát, akitõl félni kell. Vagy éppen a társa lát ellenségnek, és ezért barátból átavanzsál valami mássá. A szerelem aljas és kegyetlen. Nem érez irgalmat, mert mindent magával ragad. Ezért gyûlölöm, ha mások szeretnek.
Az Élet egyik nagy igazságtalansága: Míg magunk arra vágyunk, hogy szerethessünk, addig másoktól elvennénk ezt. Irigy lennék? Kétlem. Csak attól félek, hogy még több embert ragad el mellõlem, talán éppen olyanokat, akikre akkor szükségem lenne
Kérlek Szerelem: ne jöjj többet közel hozzám. Én nem akarok szörnnyé válni. Én a barátaimat akarom, mert az életem túl kevés ahhoz, hogy mások helyett is éljek. Elég az, hogy önmagamként kell élnem, az is pont elég nehéz.
Kérlek Szerelem: ne menj közel hozzájuk sem. Õket akarom, mindennél jobban, mert sosem tudhatom mikor lesz rájuk szükségem. Ahogyan õk sem tudhatják, hogy rám mikor lesz szükségük. Egy olyan kis dolog miatt, mint a Szerelem, én nem akarok távol lenne ebben a pillanatban.

2008. március 16., vasárnap
Rögös útvesztő
Az átlagosnak mondott tizenévesek életét élve sokszor inkább tűnik az egész unalmasnak, mint átlagosnak. Persze, nekünk könnyű. Hisz előttünk az élet és valahol annak kéne még örülnünk, hogy nincs rajtunk hatalmas felelőség.
De a tény az, hogy ebben a rohanó és túl korán öregedő világban az élet apróságai ebben a korban a legfontosabbak és egyben a legsérülékenyebbek is. A barátság, mint olyan ilyenkor próbálgatja a szárnyait. A baj ezzel a sok röpdöséssel, hogy túlságosan sokszor szenvedünk baleseteket. Az, hogy gondatlanul kilöktek, minket a biztonságos "Bizalom- fészekből" sok mindent megváltoztat. Hiszen, ránk hárul a feladat, hogy egyedül és tudatlanul nekivágjunk a felfedezés rögös útjának.
Az úton a rögök mindegyike egy ember, akivel találkoztunk életünk során. Mindenkivel meg volt a lehetőség a barátságra. De az ember nem szereti a rögöket, és csak a különlegesnek vélt kavicsokért hajol le. Azok pedig ritkák.
De a ritkaságuk teszi őket értékessé és pótolhatatlanná. A kisgyermek gondtalanul játszik mindenkivel és köt barátságot ezrével. Míg később, csak pár ember marad mellettünk, aki ténylegesen már barátnak nevezhető. Azok közül is csak kevés az, akivel a vitás korszak után is szóba áll még az ember.
A legtöbb ember nem szeret az értékes kövekből sokat hordani magával, így nem választ magának sok barátot. A másik féle ember az, aki mindenből sokat akar. Az megtömi az összes zsebét kővel válogatás nélkül. Így adva meg az esélyt arra, hogy a különlegesek közé figyelemre sem érdemes kövek kerülnek. Ám ez az ember a nagy kőhalomból nem láthatja ki, hogy melyek az igaziak. Így el is feledkezve a kőrengeteg súlyáról, mindig magával cipeli az összeset. Elfeledkezik arról, hogy a kövek súlya egy idő után már sok lesz a zsebeknek, és azok egytől-egyig kiszakadnak és a rögök kihullanak. Csakhogy, a lyukon az értékes kavicsok is kipotyognak és eltűnnek a szem elől.
Pontosan ezért kell keveset hordani magunkkal, ám azokat meg kell becsülni. Mert nem minden zseb egyforma. Ha nem vigyázunk még a végén, a kicsiny teher alatt is kiszakad és akkor már soha nem találhatjuk meg ugyanazokat a köveket, pedig nélkülük nehéz tovább menni a rögös ösvényen.

2008. február 8., péntek
Egy hét...egy nap
Vááááááááá! És ez lehet gyenge volt.:D De egyébként semmi érdekes. Suli: unalmas. Barátok: vannak.:D Apa: ő is van, lent. Anyu: ő meg vett nekem pulcsit, szeretem... Mármint a pulcsit. Piper: ő meg, hogy is mondjam.. Többiek: Mivan?
Ja Kitti összejött a kisfiúval, akit kinézett magának, szóval most örülök nekik meg ilyesmi, mert szeretem ha a csajom boldog.
Szeretem ezt a napos-hűvös időt és azt is, hogy a hülye barátnőmmel még ennyi idő után is iszonyatosan gyerekesen össze tudunk veszni. Ezekért a hülyeségeket kell élni.. Ja meg: Mert McDonaldnak farmja volt. Ijáijáó!
2008. február 1., péntek
Sok(k)
Elismerem nem valami eredeti a cím, de legalább teljesen igaz a helyzetemre és nem nekem kellett megalkotni olyan nagyon frappánsan.
Ez a hét = lábon kihordott agyhalál. Komolyna mondom, mint egy őrült. KRESZ hetente háromszor, három óra. Négytől-hétig. Több, mint egy hét anyagát bepótolni. Egy szörnyű közgazdaságtan dolgozat és egy még szörnyebb matek. Azt érzem, hogy szépen lassan elszáll az energiám. Lefekszem este tízkor, alszom hatig és nem bírok felkelni. Olyan mintha kórósan alvászavarom lenne. Nem tudok koncentrálni és csak letompult állapotban elviselhetőek az órák. Próbáltam tanulni: nem ment. Próbáltam figyelni a KRESZ-en: nem ment. Próbáltam felébredni: nem ment.
Remélem ki tudom végre pihenni magam és vissza bírok zökkeni a normális kerékvágásba. Ennek még nem kéne soknak lennie, máskor volt már rosszabb is, amikor heti négy edzére jártam. Csak a még el nem múlt betegségem rátett egy lapáttal... Bízom benne, hogy végre ki tudok ebből szakadni, mert elegem van már belőle.
Ami jó: Kittivéel végre együtt voltma sokat és nevettünk sokat. Még mindig ugyanolyan hülye és még mindig ugyanúgy háklis a baromságaimra. Ez jó jel. Klau meg hazajött Franciaországból és nagyon szerelmes, aminek úgy szintén örülök. Legalább ennyi jó volt ebben a hétben.

2008. január 26., szombat
Nyári álom

Ma reggel nevetve ébredtem fel. Talán ez annak is köszönhető, hogy tegnap Rékával azt tervezgettünk, hogyan tudnánk összeszedni egyetlen tábor alatt két priuszt. A tervezgetés alatt ugyanis előjött a nyári tábor emléke, ennek tudható be, hogy ma a tábori emlékeket tartalmazó álmomból keltem fel.
A tábor összes idióta pillanatát újraálmodtam és ettől furcsa hiányérzetem támadt. Annyira jó volt másokon és magunkon nevetni tizenegy napig. Nem is maga a tábori hangulat hiányzik, hanem már egyszerűen az, hogy emberek között legyek. A betegségem miatt ugyanis több, mint egy hete nem voltam iskolában. Ez megvisel tekintve azt, hogy imádok emberek között lenni.
A legrosszabb az egészben az volt, hogy fél óráig vigyorogva vergődtem az ágyamban és rájöttem, hogy hiába hanyagolom el az embereket és szándékosan nem gondolok rájuk sokat, néha még így is baromira tudnak hiányozni.
Főleg Réka, Rena, Bence, Niko meg Wia. A többeik is persze, de ők leginkább.
2008. január 24., csütörtök
Buborékok

A ragyogó nap fénye és valami halvány kis árnyék. Kezdődő éjszaka, bíborvörös égbolt. Száz kis apró gömb szálldogál.
Vajon honnan jönnek? Vajon miért van belőlük ilyen sok? Vajon merre tartanak?
A csöndben szinte hallom ahogy lágyan susogva beszélnek egymáshoz. Megszólítják egymást, köszönnek, bemutatkoznak, régi ismerősként beszélgetnek. De talán csak a halk pukkanások csalnak meg, és fátyolos fáradtság, ami a szívemen repül. Csak lépek, egyik lábam a másik után. Próbálom kitalálni merről fúja őket erre a szél.
A domb mögül talán? A fák közül? Vagy még annál is távolabbról érkeznek?
- Honnan jöttök kis buborékok? – kérdezem csendesen és ők válaszolnak. Ezernyi lényként, suttogva, élesen, majd homályosan.
- Belőled, belőled, belőled… - suttogják és ordítják egyszerre. Ezernyi színben játszanak. Kék, lila, rózsaszín, piros, sárga, zöld, narancs. És lám még szürke is!
S ekkor a domb mögé érek és döbbent csendben meglátom azt, aki a buborékokat fújja. Magamat…

Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)