Néha elfelejtem milyen szomorú is tudok lenni, ha csalódás ér. Elfelejtem és újra belesétálok a saját csapdáimba. Az ember direkt van ilyen selejtes módon összerakva? Mintha az agy szándékosan szelektálná a fájdalmas, ám kézenfekvő információkat. Hiába mentjük el egy életre nagy pirosan villogó figyelmeztetésként: Ne tedd! Valamiért újra megtesszük.
Hinni szeretném, hogy egyszer észhez térek és egyszer a tévedésem nem hoz magával szomorú következményeket. Szeretnék bízni abban, hogy van tovább és, hogy nekem is jár a boldogság. Talán túl erősen kapaszkodok, talán túlságosan a felületesség az, ami magához láncol. Mégis...valakinek lesz elég ereje, hogy megtanítson szeretni.
Reménykedni már tudok, csalódni is. Most valami változásra vágyom.

beszélj velem

U.I. egy régi ismerősnek

Nem mondasz semmit. Bezárkózol és észre sem veszed, hogy ezzel megfojtasz. Köszönöm szépen. Éppen elég az, amikor magamat kínzom.
Már belefáradtam abba, hogy mindent ki kell belőled könyörögni. Egyszerűen csak most jött el az idő, hogy végre felálljak büszkén és azt mondjam: Elég!
Ha majd úgy érzed meg akarod beszélni velem, akkor szólj. Addig is: ég veled!

én?

Tudnék talán mást akarni? Megtörténik, elmúlik... És mi marad? A lyukakon kívül, melyek szépen lassan beterítik a szívem. Összeforranak majd?

Lehet-e ellent mondani annak, amit a szíved dobog bele a lelkedbe? Mondhatsz-e nemet a vonzásnak, ami szinte átveszi az irányítást feletted?
Ha nem... akkor én feladom.

A szerelem az alattomos kígyó

Mindent tönkretesz, persze nem akkor, amikor én érzem, hanem mikor más. Olyan, aki fontos nekem. Mert elveszítem. Elveszi tõlem az, aki iránt érzi.
Megváltoznak a dolgok és a képek másként festenek. Eltorzulnak és már nem úgy lát engem, mint régen. Ellenségnek lát, akitõl félni kell. Vagy éppen a társa lát ellenségnek, és ezért barátból átavanzsál valami mássá. A szerelem aljas és kegyetlen. Nem érez irgalmat, mert mindent magával ragad. Ezért gyûlölöm, ha mások szeretnek.
Az Élet egyik nagy igazságtalansága: Míg magunk arra vágyunk, hogy szerethessünk, addig másoktól elvennénk ezt. Irigy lennék? Kétlem. Csak attól félek, hogy még több embert ragad el mellõlem, talán éppen olyanokat, akikre akkor szükségem lenne
Kérlek Szerelem: ne jöjj többet közel hozzám. Én nem akarok szörnnyé válni. Én a barátaimat akarom, mert az életem túl kevés ahhoz, hogy mások helyett is éljek. Elég az, hogy önmagamként kell élnem, az is pont elég nehéz.
Kérlek Szerelem: ne menj közel hozzájuk sem. Õket akarom, mindennél jobban, mert sosem tudhatom mikor lesz rájuk szükségem. Ahogyan õk sem tudhatják, hogy rám mikor lesz szükségük. Egy olyan kis dolog miatt, mint a Szerelem, én nem akarok távol lenne ebben a pillanatban.

Egy hét...egy nap

Ő(Kitti) és Én.
Vááááááááá! És ez lehet gyenge volt.:D De egyébként semmi érdekes. Suli: unalmas. Barátok: vannak.:D Apa: ő is van, lent. Anyu: ő meg vett nekem pulcsit, szeretem... Mármint a pulcsit. Piper: ő meg, hogy is mondjam.. Többiek: Mivan?
Ja Kitti összejött a kisfiúval, akit kinézett magának, szóval most örülök nekik meg ilyesmi, mert szeretem ha a csajom boldog.
Szeretem ezt a napos-hűvös időt és azt is, hogy a hülye barátnőmmel még ennyi idő után is iszonyatosan gyerekesen össze tudunk veszni. Ezekért a hülyeségeket kell élni.. Ja meg: Mert McDonaldnak farmja volt. Ijáijáó!

Sok(k)

Elismerem nem valami eredeti a cím, de legalább teljesen igaz a helyzetemre és nem nekem kellett megalkotni olyan nagyon frappánsan.
Ez a hét = lábon kihordott agyhalál. Komolyna mondom, mint egy őrült. KRESZ hetente háromszor, három óra. Négytől-hétig. Több, mint egy hét anyagát bepótolni. Egy szörnyű közgazdaságtan dolgozat és egy még szörnyebb matek. Azt érzem, hogy szépen lassan elszáll az energiám. Lefekszem este tízkor, alszom hatig és nem bírok felkelni. Olyan mintha kórósan alvászavarom lenne. Nem tudok koncentrálni és csak letompult állapotban elviselhetőek az órák. Próbáltam tanulni: nem ment. Próbáltam figyelni a KRESZ-en: nem ment. Próbáltam felébredni: nem ment.
Remélem ki tudom végre pihenni magam és vissza bírok zökkeni a normális kerékvágásba. Ennek még nem kéne soknak lennie, máskor volt már rosszabb is, amikor heti négy edzére jártam. Csak a még el nem múlt betegségem rátett egy lapáttal... Bízom benne, hogy végre ki tudok ebből szakadni, mert elegem van már belőle.

Ami jó: Kittivéel végre együtt voltma sokat és nevettünk sokat. Még mindig ugyanolyan hülye és még mindig ugyanúgy háklis a baromságaimra. Ez jó jel. Klau meg hazajött Franciaországból és nagyon szerelmes, aminek úgy szintén örülök. Legalább ennyi jó volt ebben a hétben.

Buborékok

A ragyogó nap fénye és valami halvány kis árnyék. Kezdődő éjszaka, bíborvörös égbolt. Száz kis apró gömb szálldogál.
Vajon honnan jönnek? Vajon miért van belőlük ilyen sok? Vajon merre tartanak?
A csöndben szinte hallom ahogy lágyan susogva beszélnek egymáshoz. Megszólítják egymást, köszönnek, bemutatkoznak, régi ismerősként beszélgetnek. De talán csak a halk pukkanások csalnak meg, és fátyolos fáradtság, ami a szívemen repül. Csak lépek, egyik lábam a másik után. Próbálom kitalálni merről fúja őket erre a szél.
A domb mögül talán? A fák közül? Vagy még annál is távolabbról érkeznek?
- Honnan jöttök kis buborékok? – kérdezem csendesen és ők válaszolnak. Ezernyi lényként, suttogva, élesen, majd homályosan.
- Belőled, belőled, belőled… - suttogják és ordítják egyszerre. Ezernyi színben játszanak. Kék, lila, rózsaszín, piros, sárga, zöld, narancs. És lám még szürke is!
S ekkor a domb mögé érek és döbbent csendben meglátom azt, aki a buborékokat fújja. Magamat…