a szerelem nem talán dolog

Elfelejteni? Olyan nincs, mindig van, ami hirtelen emlékeztet arra, aki voltál. Szembe nézni magaddal azonban sokkal nehezebb, mint elfelejtkezni önmagadról.
Ilyen ez: menekülhetsz, de előbb utóbb utoléred saját magad. Hiszen azért mégis csak egy testen osztoztok. Vagy te esetleg nem így gondolod?

beszélj velem

U.I. egy régi ismerősnek

Nem mondasz semmit. Bezárkózol és észre sem veszed, hogy ezzel megfojtasz. Köszönöm szépen. Éppen elég az, amikor magamat kínzom.
Már belefáradtam abba, hogy mindent ki kell belőled könyörögni. Egyszerűen csak most jött el az idő, hogy végre felálljak büszkén és azt mondjam: Elég!
Ha majd úgy érzed meg akarod beszélni velem, akkor szólj. Addig is: ég veled!

én?

Tudnék talán mást akarni? Megtörténik, elmúlik... És mi marad? A lyukakon kívül, melyek szépen lassan beterítik a szívem. Összeforranak majd?

Lehet-e ellent mondani annak, amit a szíved dobog bele a lelkedbe? Mondhatsz-e nemet a vonzásnak, ami szinte átveszi az irányítást feletted?
Ha nem... akkor én feladom.

néha

Elmenni a jelen mellett. Lehetséges ez? Hátrafordulsz és azt hiszed visszafelé nézel, pedig csak a jelened pocsékolod. Ugyan már... Értelmetlen lenne az emlékezés?

Vitatkozok önmagammal és közben azon merengek, hogy a döntések nem születnek meg maguktól. Nos, akkor hol van, aki meghozza helyettem őket?
Én már nem akarok... csak szeretnék.

pótlás?

Utolsó bejegyzés 2008. Nos azóta eltelt egy kevés idő... Évek? Mintha, csak napok lennének.
Érettségi, egy fantasztikus nyár, egyetem. Sok-sok történet és üres lapok.
Mi tegyek, ha nincs se erőm, se időm leírni? Azt hiszem, nem fogom pocsékolni most sem a helyet, hogy pótoljak.
Inkább csak: folytatása következik...


Belenézek a tükörbe, és néha megijedek attól, aki visszanéz rám. Miért olyan szomorúak a szemei? Mi történt, hogy nem tud őszintén mosolyogni? És ami a legrosszabb: miért hasonlít annyira rám?

Nem panasz. Válaszra váró kérdéshalmaz. Ötletek?

firka, mindegy

Most sírok...
Mert nem kellek senkinek. Ez nem kiábrándító, csak újra a régi nóta. Nem is fáj már, mert megszoktam, hogy nem kellek senkinek.
Az fáj, hogy nekem szükségem van másokra. Nem azért, mert nem szeretek egyedül lenni. Hanem, mert annyival jobb másokkal együtt lenni. Már maga a szó is sokkal jobb: együtt. Szebb, mint az egyedül. Csak nem értem, hogy amikor boldog vagyok a bőrömbe, akkor magamon kívül miért nem vagyok jó senkinek sem...

Vége van a nyárnak...

Amikor minden darabokra akar hullani, mindig akkor jön valami, ami még nagyobbat üt. Igazságtalan az egész. Vége van a nyárnak és rá kell ébrednem szépen lassan, hogy az iskolát komolyabban kell vennem, mint eddig bármikor máskor.
A nyár fantasztikus volt. Sosem volt még ilyen jó. Nem azért, mert más volt mint a többi. Hanem, mert végre éltem.
Sok embert megismertem. Sok embert megszerettem. De valami sosem változik: minden elmúlik.
Elmúltak a szép napok, a hosszú esték, a jó idő.

Az iskola más. Valahogy idegen. A nyarat akarom. Újra, újra és újra. De bele kell törődni, hogy mindennek vége lesz egyszer. Remélem azonban, hogy ez nem igaz.

Keleti:
Ha azt mondom, hogy: Az élet szép, csak szemét, akkor nagyon igazam van. Legalábbis így érzem.

.::Viziló::.