magadra ítéllek...

Néha elfelejtem milyen szomorú is tudok lenni, ha csalódás ér. Elfelejtem és újra belesétálok a saját csapdáimba. Az ember direkt van ilyen selejtes módon összerakva? Mintha az agy szándékosan szelektálná a fájdalmas, ám kézenfekvő információkat. Hiába mentjük el egy életre nagy pirosan villogó figyelmeztetésként: Ne tedd! Valamiért újra megtesszük.
Hinni szeretném, hogy egyszer észhez térek és egyszer a tévedésem nem hoz magával szomorú következményeket. Szeretnék bízni abban, hogy van tovább és, hogy nekem is jár a boldogság. Talán túl erősen kapaszkodok, talán túlságosan a felületesség az, ami magához láncol. Mégis...valakinek lesz elég ereje, hogy megtanítson szeretni.
Reménykedni már tudok, csalódni is. Most valami változásra vágyom.