Néha elfelejtem milyen szomorú is tudok lenni, ha csalódás ér. Elfelejtem és újra belesétálok a saját csapdáimba. Az ember direkt van ilyen selejtes módon összerakva? Mintha az agy szándékosan szelektálná a fájdalmas, ám kézenfekvő információkat. Hiába mentjük el egy életre nagy pirosan villogó figyelmeztetésként: Ne tedd! Valamiért újra megtesszük.
Hinni szeretném, hogy egyszer észhez térek és egyszer a tévedésem nem hoz magával szomorú következményeket. Szeretnék bízni abban, hogy van tovább és, hogy nekem is jár a boldogság. Talán túl erősen kapaszkodok, talán túlságosan a felületesség az, ami magához láncol. Mégis...valakinek lesz elég ereje, hogy megtanítson szeretni.
Reménykedni már tudok, csalódni is. Most valami változásra vágyom.

hogy kérni foglak. hogy hiába kérlek.

Minden, ami az egyik pillanatban még boldogsággal tölt el, a másodperc egy apró töredéke alatt válik semmivé. Örülök, örülsz. Aztán a döntések elsodornak és nem marad a közös boldogságból semmi.
Vagy velem legyél, vagy mással. De egyszerre a kettővel ne. Boldog pedig magad miatt legyél, ne másokért.

a szerelem nem talán dolog

Elfelejteni? Olyan nincs, mindig van, ami hirtelen emlékeztet arra, aki voltál. Szembe nézni magaddal azonban sokkal nehezebb, mint elfelejtkezni önmagadról.
Ilyen ez: menekülhetsz, de előbb utóbb utoléred saját magad. Hiszen azért mégis csak egy testen osztoztok. Vagy te esetleg nem így gondolod?

beszélj velem

U.I. egy régi ismerősnek

Nem mondasz semmit. Bezárkózol és észre sem veszed, hogy ezzel megfojtasz. Köszönöm szépen. Éppen elég az, amikor magamat kínzom.
Már belefáradtam abba, hogy mindent ki kell belőled könyörögni. Egyszerűen csak most jött el az idő, hogy végre felálljak büszkén és azt mondjam: Elég!
Ha majd úgy érzed meg akarod beszélni velem, akkor szólj. Addig is: ég veled!

én?

Tudnék talán mást akarni? Megtörténik, elmúlik... És mi marad? A lyukakon kívül, melyek szépen lassan beterítik a szívem. Összeforranak majd?

Lehet-e ellent mondani annak, amit a szíved dobog bele a lelkedbe? Mondhatsz-e nemet a vonzásnak, ami szinte átveszi az irányítást feletted?
Ha nem... akkor én feladom.

néha

Elmenni a jelen mellett. Lehetséges ez? Hátrafordulsz és azt hiszed visszafelé nézel, pedig csak a jelened pocsékolod. Ugyan már... Értelmetlen lenne az emlékezés?

Vitatkozok önmagammal és közben azon merengek, hogy a döntések nem születnek meg maguktól. Nos, akkor hol van, aki meghozza helyettem őket?
Én már nem akarok... csak szeretnék.

pótlás?

Utolsó bejegyzés 2008. Nos azóta eltelt egy kevés idő... Évek? Mintha, csak napok lennének.
Érettségi, egy fantasztikus nyár, egyetem. Sok-sok történet és üres lapok.
Mi tegyek, ha nincs se erőm, se időm leírni? Azt hiszem, nem fogom pocsékolni most sem a helyet, hogy pótoljak.
Inkább csak: folytatása következik...


Belenézek a tükörbe, és néha megijedek attól, aki visszanéz rám. Miért olyan szomorúak a szemei? Mi történt, hogy nem tud őszintén mosolyogni? És ami a legrosszabb: miért hasonlít annyira rám?

Nem panasz. Válaszra váró kérdéshalmaz. Ötletek?